Tánc az Árnyékkal
„Nézz szembe a félelmeiddel, az árnyékaiddal.” „Engedd el mindazt, ami visszatart az utadon való haladástól.” Közhelynek hangzik már. Sőt, néha már inkább az ellenállást erősítik mindazzal szemben, amire éppen a figyelmet akarják felhívni. Mert igen, ez az út. Ilyen egyszerű. És mégis borzasztóan nehéz meglépni, elindulni ezen az úton, főleg akkor, ha azt sem tudjuk, hogy hogyan kezdjünk hozzá, mit kellene tennünk, hogy ezek ne csak ellenállást kiváltó közhelyek maradjanak. Járjuk most ezt egy kicsit körbe…
Amikor elindulunk a vágyaink felé, beteljesíteni kitűzött céljainkat, akkor nem kerülhetjük ki azt, hogy félelmeink, saját árnyékaink ki ne emelkedjenek az addigi homályból, amelyben tudatosan vagy tudattalanul tartottuk őket. Szembenézni velük és kezdeni velük valamit. Ez az út.
A küszöb őre – a kifogások
Talán az egyik legelső és leggyakoribb reakció, amikor idáig eljutsz, az szokott leni, hogy „igen, de…”:
- de hogy kell ezt csinálni,
- de nem tudom, hogy mit csináljak
- de nekem ez nem fog sikerülni, mert…
- de nekem most ez és ez miatt esélyem sincs ezzel foglalkozni
- de neked könnyű, mert… és nekem meg esélytelen, mert…
Mikor az „igen, de…” felhangzik nálad is, máris kezdhet benned villogni a vészjelző. Ekkor állj meg, és nézd csak meg közelebbről ezt a DE kifejezést, és ami mögötte van. Ott van az, amibe kapaszkodsz, nehogy véletlenül mégis ki kelljen nyitnod az ajtót és átlépned a változás küszöbét. A DE mögött mindig ott vannak hadba sorakoztatva a külső körülmények, a nem megfelelő időzítés, a tehetetlenség és esélytelenség energiái ahhoz, hogy ne kelljen szembenézni mi is valójában az igazi elakadásunk, a valódi visszatartó játszmánk, az akadályozó hitrendszerünk.
Groteszk kapaszkodó – a ragaszkodás
Ha egyszer csak eleged lesz a kifogásokból, mert belefáradsz már, vagy nagyon dühít a sok DE tehetetlensége, akkor jöhet a „szörnyek keringője”, azaz a szembenézés árnyékainkkal, félelmeinkkel. Itt jöhet bármi. Ezerféle érzés és gondolat. Itt kell igazán résen lenned. Itt kell igazán őszintének lenned magadhoz, magaddal. Ugyanakkor itt kell a leginkább együttérzéssel, elfogadással és bátorsággal támogatnod magad.
Ne félj! Azzal, hogy hagyod megjelenni, konkrét formát, képet, gondolatot ölteni, csak neked lesz hatalmas segítség. Óriási energiát igényel, hogy sötét oldalunkat, árnyékainkat, félelmeinket a tudattalan, „nem-létezik” szintjén tartsuk. Ráadásul, amíg nem ismered fel, nem ismered el a benned való létezését, kezdeni sem tudsz vele semmit.
Azt, hogy mit kezdj vele, hogyan tudsz vele ezután együtt élni, vagy hogyan tudod elengedni, ha már készen állsz rá, akkor fogod tudni, ha felhagysz a hozzájuk való ragaszkodással. Bármilyen groteszkül hangzik is, borzasztóan tudunk ragaszkodni a negatív dolgainkhoz. A tehetetlenséghez, az esélytelenséghez, a sikertelenséghez, a betegséghez, az örömtelenséghez, a dühösséghez, a gyűlölethez, a harchoz és az ítélkezéshez. Mert biztonságot adnak. Mert „hazai pályán” lehetünk, ahol mindig mindent kézben és észben tarthatunk. Mert legtöbbször másokat vagy külső körülményeket okolhatunk, így nekünk semmi felelősségünk nincs a történések miatt.
„Húha, ebből lehet valami!” – ez is a félelem hangja
Másik nagy akadályozód lehet a félelem attól, hogy valóban bekövetkezik az, amire oly nagyon és oly régen vársz. Félünk a sikertől, félünk a bőségtől és az élet áldásaitól, amelyekért nem kell folyamatosan és szenvedve megküzdeni. Persze, hogy közben azt mondjuk: „Ugyan már! Ki félne ezektől?” És valóban nem direkt csináljuk. De ha tudattalanul mindez ott van bennünk és ez irányít, akkor ne csodálkozzunk, ha folyton csak küzdünk és küzdünk, mégsem jutunk egyről a kettőre.
Akár „pozitív”, akár „negatív” árnyaink bukkannak elő, fogadjuk őket szeretettel. Legnagyobb segítőink lesznek, ha végre ők is figyelmet kapnak tőlünk és felfedhetik, melyek azok a képességeink, adottságaink és lehetőségeink, amelyek ott várnak ránk mögöttük.
A tudat és a szív tánca
Mikor elérkezünk erre a pontra, és veszünk egy nagy levegőt, hogy tovább lépjünk a céljaink felé, vagy csak éppen el ebből az állapotból, ami már nagyon nyomasztó, akkor elindulhat a tudat és a szív egy csodálatos tánca, együtt működése, amely átvezet félelmeink és sötét árnyaink útvesztőjén.
Urai leszünk a gondolatainknak, miközben felismerjük akadályozó hiteinket és tudatosan választjuk a tovább lépést. Bátran megengedjük magunknak az érzéseinket, felismerjük és átéljük mindegyiket: a „jót” és a „rosszat” is. Ők mutatják az irányt, merre haladjunk keresztül, hogy a kitűzött célt elérjük.
És mi az, ami segít? Mindig ott van mélyen belül az a belső bölcsünk, „mágusunk”, aki tudja az utat. Akitől erőt meríthetünk, aki bölcs tanácsokkal mutatja az utat, aki segít az egyensúlyt megtalálni a tudat és a szív táncában. De ez már egy másik történet…
