Most szervezzük a tavaly indult Szófia csoport második évfolyamát. Az első nagyon sokat adott a résztvevőknek. Ilyenkor – a szervezés folyamán – mindig felmerül a kérdés, hogyan juttassuk el az információt az érintetteknek, a leendő csoporttagoknak. Hogyan lehet hitelesen, őszintén kommunikálni olyan dolgokról, amelyek nem adnak kézzel fogható, szemmel látható értékeket, viszont a belső változás, ami elindul, erősen a pozitív irányba fordítja az életet.

Sokat gondolkodtam ezen. Hogyan adhatnám át azt a bizonyosságot, ami nekem (és a csoport többi tagjának) megszületett ez alatt a 9 hónap alatt. Bizonyosságot abban, hogy ez a fajta önismereti munka olyan pluszt adott nekünk, amire mindig is vágytunk. Pedig már mindannyian régi motorosok vagyunk az önismereti témában. Olyan kérdésekre adott választ, amely kérdésekig még el sem jutottunk. Olyan belső képek és attitűdök változtak meg bennem, amikről azt hittem, hogy a lelkem, a személyiségem részei, de most kiderült, hogy a legbelsőbb félelmeim és egyéb külső hatások miatt kialakult, megkövesedett stratégiák. Stratégiák a túlélésre. Egy átlagos, „normálisnak” gondolt szint átmentésére, ami megóv a különleges, rossznak, fájdalmasnak titulált dolgoktól, érzésektől. Ám mostanában rájöttem, hogy nem túlélni akarom az életet. Nem ez az út. Nem spórolhatom meg a fájdalmat. Mert akkor megspórolom az igazi örömöt is. Az extázist. Az utat. Nem! Én élni akarom az életet. Átélni. Minden színével, szagával, fájdalmával, félelmével, örömével, szeretetével együtt. Kicsit félelmetes nekem ez. Mert mindig az ugrik be először, hogy jaj, akkor jön a fájdalom. Erre vagyok kondicionálva. Most már bennem van a bizalom, és egy rövid „félős” epizód után már jön a boldog lazultság, hogy igen, de jöjjön az öröm is! A „félős” epizódok egyre rövidebbek, a bizalommal teliek pedig egyre hosszabbak. És ebben az állapotban a félelem-fájdalom egyre messzebb van.

Szóval tiszta szívvel és szándékkal szeretném, ha minél többen részesülhetnének Szófia bölcsességéből. Ezért azt gondoltam ki, hogy leírom az egyik Szófia csoport-beli megélésemet, ami nekem, mondhatom így, sorsfordító volt. Nagyon személyes, de meg akarom osztani a többi nővel.

Folyt. köv. még gondolkodom rajta...