Kedves Lélekszíntér Olvasó!
Mióta az eszemet tudom, már az oviban is, egyfolytában szerelmes voltam. Sosem felejtem el, amikor Tamással, az első ovis szerelmemmel csókolóztunk. Emlékszem, mutattam neki, hogy döntsön oda a falnak, és adjon a számra puszit, mert ezt láttam a filmben... Az a sok izgalom, hogy vajon rám néz-e az aktuális jelölt, mit vegyek fel a bulira, mondjak valamit, vagy csábosan pislogjak csak inkább? Emlékszem, ahogy a barátnőimmel órákig ecseteltük, vajon mit jelenthet az a pillantás... aztán az órákig tartó álmodozás...
Emlékszem az első, aztán a legfájdalmasabb szerelmi csalódásra. Egyszerűen nem értettem, nem voltam képes felfogni, hogy én miért szeretem még, ha ő már nem? Hogy van ez? Miért így lett kitalálva? Fel voltam háborodva, haragudtam a srácra, az életre, az istenre, miért???
Aztán…


Kedves Lélekszíntér Olvasónk!
Hogyan lehet vajon ezt tényleg megtenni? Mire van szükség ahhoz, hogy mások mássága, a mi szemünkkel nézve szebb, jobb, okosabb, több-sége ne zavarjon meg, ne fájjon?
Kedves Lélekszíntér Olvasónk!
A Szolgáló archetípus egyik árnyéka kritizálás vagy kritizálási hajlam, a „megmondóság”. Hiába tudjuk, hogy nem szép dolog kritizálni, mégis csináljuk. Utána kicsit megkönnyebbülünk, aztán meg néha lelkiismeret furdalást érzünk, hogy miért is kellett…? Ezt az ördögi kört úgy tudjuk felülírni, ha először is megértjük a kritizálás lélektanát.
Most néztem meg újra, ki tudja, hányadszor a Step Up – All In című táncos filmet. Mindegyik Step Upot már kívülről fújom, mégis nagyon élvezem. Tudom, hogy sokak szerint csupa kliséből áll, de mégis átjön az a csodálatos érzés, amit a zene, a koreográfiák, a mozgás, és az intenzitás így együtt odatesz. Megfigyeltem, hogy nagyon feltölt, kedvem lesz táncra perdülni a film egyik zenéjére és azonnal jó kedvem kerekedik.
Kedves Lélekszíntér Olvasónk!