Kedves Lélekszíntér Olvasó!
Mióta az eszemet tudom, már az oviban is, egyfolytában szerelmes voltam. Sosem felejtem el, amikor Tamással, az első ovis szerelmemmel csókolóztunk. Emlékszem, mutattam neki, hogy döntsön oda a falnak, és adjon a számra puszit, mert ezt láttam a filmben... Az a sok izgalom, hogy vajon rám néz-e az aktuális jelölt, mit vegyek fel a bulira, mondjak valamit, vagy csábosan pislogjak csak inkább? Emlékszem, ahogy a barátnőimmel órákig ecseteltük, vajon mit jelenthet az a pillantás... aztán az órákig tartó álmodozás...
Emlékszem az első, aztán a legfájdalmasabb szerelmi csalódásra. Egyszerűen nem értettem, nem voltam képes felfogni, hogy én miért szeretem még, ha ő már nem? Hogy van ez? Miért így lett kitalálva? Fel voltam háborodva, haragudtam a srácra, az életre, az istenre, miért???
Aztán…