Képzelj magad elé egy kisbabát, aki friss életerőtől duzzadva élvezi a testében áramló energiát. Felfedezi először is a saját testét, ezzel együtt pedig a környezetét is. Milyen érdekes látni a kezek, az ujjacskák mozgását, ahogy megtörik rajtuk a fény...
Először nem kapcsolja össze ezt saját magával, hiszen ilyenkor nem beszélhetünk még elválasztottságról. Nincs olyan, hogy ez vagyok én, ez pedig a padló, a kezem, az anyukám. Nincsenek fogalmak, nincsenek tabuk. Érzékelés van, felfedezés van, rácsodálkozás van. Az életerő szabadon követi az útját a testben.

Emlékszel a mai napod kezdetére?
Milyen hangulatban keltél fel? Milyen érzések voltak benned? 

Talán izgatottan vártad a mai napot, mert tudtad, hogy életed kalandjának egy újabb epizódja születik...
De az is lehet, hogy szorongva keltél, mert már előre tudtad, hogy semmi kedved ahhoz, ami előtted áll...

Mikor mondták Neked utoljára ezt a mondatot?
Emlékszel, mivel kapcsolatban?
Vissza tudod idézni, milyen érzéseket váltott ki ez a reakció belőled? Megállított? Szégyellni kezdted magad, vagy éppen dacosan rájátszottál?

Olyan gyakran vetjük oda egymásnak ezt a megjegyzést, amikor megütközünk valami furcsa cselekedetén. Pedig lehet, hogy pont akkor érik meg valami felszabadító, valami más benne.