Tudtad-e, hogy ha valami elégszer megismétlődik, egy úgynevezett morfogenetikus mező jön létre, és a rezonancia ezzel a mezővel növeli annak valószínűségét, hogy az esemény újra megtörténjen.

Az események ugyanúgy képesek rezonálni, mint a hang. Az események helyszínét morfogenetikus mezőnek, az ismétlődő események jelenségét pedig morfogenetikus rezonanciának nevezik.

Mit is jelent ez az egyszerű, de talán szokatlan kifejezés: a test tudatossága?

Általában csak a gondolatainkról szoktunk úgy beszélni, hogy az tudatos. Amikor egy érzelmet valóban átélek, az érzelmi tudatosságban vagyok. Amikor fáj a lában és ezt élem át, a test tudatosságában vagyok. Magától értetődő, hogy tudatossá tehető belső világunk több más területe. Nem könnyű azonban tudatossá tenni magát a tudatállapotot, amelyben vagyok, és elkülöníteni ezt a létállapotot a többi élmény állapotától.

Mivel mindannyian voltunk gyerekek, gondolom sokan emlékeztek még arra az érzésre, ami mesehallgatás közben töltött el bennünket. A „minden lehetséges” érzése, a „mindig minden jóra fordul” biztonsága, és „a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését” igazsága.

Amikor már a mesélő korosztályba lépünk, és mesélünk a gyerekeknek, akkor is eltöltenek ezek az érzések, látván csillogó szemüket, elmerült arcukat, és hallgatva kérdéseiket. A mese közben felmerülő kérdések – a miértek - számomra mindig azt jelentik, hogy a gyerekek meg akarják érteni a mese mélyebb rétegeit is. Ösztönösen le akarják hántani a felső héjakat, eljutni a mágikus magig, ami minden mese eszenciája.

És ez a felnőtteknél sem változik. A mesékre minden korosztálynak szüksége van, hiszen mindenki vágyik a varázslatra, a borzongásra, a csodák átélésének élményére. Gondoljunk csak a Gyűrűk urára, Harry Potterre, és társaikra. Ezek a történetek az embereknek azt a szükségletét elégítik ki, hogy elmerüljenek a mágiában, dacoljanak a lehetetlennel, önfeledten, minden segítség nélkül eljussanak olyan mély felismerésekig, katarzisig, ami továbbsegíti őket az útjukon.

A kígyó nagyon széles körben elterjedt mitológiai szimbólum.
Leggyakrabban az ureusz-kobra, az uroborosz, a szivárványkígyó, tollaskígyó, kígyóspirál formákban találkozhatunk velük.

Az ureusz kígyó, a harcos kobra az ókori Egyiptomban a fáraó koronáját személyesítette meg, mérget lövellt az uralkodó ellenségeire, és ő vette körül a bolygóistenek napkorongját. 
Az ureuszkorona – mely a harmadik szemnél kobrát ábrázoló aranykarika – misztikus szimbólum.

Tudatosan vagy tudat alatt a legtöbb ember csodálattal áll a „nő misztériuma” előtt.
A női szexualitás nagy része mélyen, a sötétbe rejtőzve bújik meg, és éppen ez a titokzatosság az, ami a félelmek és spekulációk, fájdalmak és gyönyörök, fantáziák és vágyak számára is nagy teret enged.

A női szeméremtest – a jóni - nem más, mint az elveszett paradicsomba, az anyaméh biztonságába vezető kapu; a titokzatos híd, amely átível a létet és nemlétet elválasztó szakadék felett, a mennyek bejárata. A jónink legbelső lényünket tárja fel előttünk.

Képzelj magad elé egy kisbabát, aki friss életerőtől duzzadva élvezi a testében áramló energiát. Felfedezi először is a saját testét, ezzel együtt pedig a környezetét is. Milyen érdekes látni a kezek, az ujjacskák mozgását, ahogy megtörik rajtuk a fény...
Először nem kapcsolja össze ezt saját magával, hiszen ilyenkor nem beszélhetünk még elválasztottságról. Nincs olyan, hogy ez vagyok én, ez pedig a padló, a kezem, az anyukám. Nincsenek fogalmak, nincsenek tabuk. Érzékelés van, felfedezés van, rácsodálkozás van. Az életerő szabadon követi az útját a testben.

Emlékszel a mai napod kezdetére?
Milyen hangulatban keltél fel? Milyen érzések voltak benned? 

Talán izgatottan vártad a mai napot, mert tudtad, hogy életed kalandjának egy újabb epizódja születik...
De az is lehet, hogy szorongva keltél, mert már előre tudtad, hogy semmi kedved ahhoz, ami előtted áll...

Mikor mondták Neked utoljára ezt a mondatot?
Emlékszel, mivel kapcsolatban?
Vissza tudod idézni, milyen érzéseket váltott ki ez a reakció belőled? Megállított? Szégyellni kezdted magad, vagy éppen dacosan rájátszottál?

Olyan gyakran vetjük oda egymásnak ezt a megjegyzést, amikor megütközünk valami furcsa cselekedetén. Pedig lehet, hogy pont akkor érik meg valami felszabadító, valami más benne.