Gyerekek! A nyaraláson rájöttem valamire. Lehet, hogy ez nagyon „önismereti tankönyv” - ízűen hangzik, és másnak nem újdonság, de tényleg arra jöttem rá, hogy ha nem mentem volna át az életemben olyan sok nehézségen és mély válságon, akkor nem tudnám olyan mélyen átélni az örömöt sem. Valahogy felértékelődtek számomra a boldog, örömmel, nevetéssel teli pillanatok. Talán tudatosan is, vagy ösztönösen megpróbálok minél tovább időzni ezekben. És a mostani nyaraláson bőven volt részem bennük.

Mostanában sokkal megértőbb vagyok a lustákkal. Most, hogy én is lusta vagyok. Látom a gyerekeimet és megértettem, hogy tiszta életvággyal születünk a világra. A lustaság, mint olyan nem létezik. Van helyette szomorúság, motiválatlanság, enerváltság, nehézség. Amit mind az életünk során tanulunk. A velünk született kreativitást megtanuljuk legyőzni. Aztán persze észbe kapunk és elkezdjük újra tanulni az életet, de ilyenkor már sokkal nehezebb.

A harag egy univerzális érzés. Nagyon erős. Végigkíséri egész gyermek- és ifjúkorunkat. A dackorszak és a kamaszkor… Jézusom! Emlékszem arra a jeges gyűlöletre, amit a tesóm iránt éreztem, amikor valami veszekedésbe bonyolódtunk. Félek leírni, de az az igazság, hogy ilyenkor legszívesebben eltöröltem volna a föld színéről. Alig tudtam kivárni, hogy átjussak a védelmi rendszerén és bevigyek egy jó erős ütést hastájékra, ahol a legjobban fáj. Természetesen, amikor sikerült, én voltam a legjobban megijedve, hogy valami sérülést okoztam – de ez már a családi kapcsolatok témaköre. Az az erő… amit ilyenkor éreztem, na az hiányzik most. Elfáradtam a harag elnyomásába.

Amikor az eddigi életemre gondolok, belesajdul a szívem. Tele van a múltam elmulasztott lehetőséggel, amiket azért nem tettem meg, mert féltem. Féltem a megszégyenüléstől, féltem a fájdalomtól (ez mekkora hülyeség, az mindig elért így is), féltem attól, hogy nem felelek meg. 
Most már nem akarok tovább úgy élni, hogy a félelem irányítsa az életemet. Itt vagyok az életem közepém, és rájöttem, hogy nem segít senki. Magamnak kell megtennem a dolgokat, nem várhatok másra. Amikor majd visszagondolok 80 évesen az életemre, nem akarom azt látni, hogy elmulasztott lehetőségek sorozata.
Egyszer olvastam egy Feldmár írást és annyira megtetszett, hogy el is mentettem, és többször elolvastam. Most idemásolom nektek, akik olvassátok. Egyszerű, lényegretörő, engem nagyon inspirál.
Tehát Feldmár András:

Sokat gondolkodom azon, hogy van-e valódi eredménye az életemben a spirituális úton járásnak. Sok elméletet hallunk, sokakra rácuppanunk, elméletileg magunkévá tesszük, de hogy igazi, kézzelfogható változás létrejön-e, azzal ritkábban találkozom.

Aztán egyszer csak a kezembe akadt a honlapunkon a bejegyzés – 1 éve és 36 hete vagyok itt -, és végiggondoltam, mi is történt velem ez idő alatt.

Tudtad-e, hogy ha valami elégszer megismétlődik, egy úgynevezett morfogenetikus mező jön létre, és a rezonancia ezzel a mezővel növeli annak valószínűségét, hogy az esemény újra megtörténjen.

Az események ugyanúgy képesek rezonálni, mint a hang. Az események helyszínét morfogenetikus mezőnek, az ismétlődő események jelenségét pedig morfogenetikus rezonanciának nevezik.

Mit is jelent ez az egyszerű, de talán szokatlan kifejezés: a test tudatossága?

Általában csak a gondolatainkról szoktunk úgy beszélni, hogy az tudatos. Amikor egy érzelmet valóban átélek, az érzelmi tudatosságban vagyok. Amikor fáj a lában és ezt élem át, a test tudatosságában vagyok. Magától értetődő, hogy tudatossá tehető belső világunk több más területe. Nem könnyű azonban tudatossá tenni magát a tudatállapotot, amelyben vagyok, és elkülöníteni ezt a létállapotot a többi élmény állapotától.

Mivel mindannyian voltunk gyerekek, gondolom sokan emlékeztek még arra az érzésre, ami mesehallgatás közben töltött el bennünket. A „minden lehetséges” érzése, a „mindig minden jóra fordul” biztonsága, és „a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig a büntetését” igazsága.

Amikor már a mesélő korosztályba lépünk, és mesélünk a gyerekeknek, akkor is eltöltenek ezek az érzések, látván csillogó szemüket, elmerült arcukat, és hallgatva kérdéseiket. A mese közben felmerülő kérdések – a miértek - számomra mindig azt jelentik, hogy a gyerekek meg akarják érteni a mese mélyebb rétegeit is. Ösztönösen le akarják hántani a felső héjakat, eljutni a mágikus magig, ami minden mese eszenciája.

És ez a felnőtteknél sem változik. A mesékre minden korosztálynak szüksége van, hiszen mindenki vágyik a varázslatra, a borzongásra, a csodák átélésének élményére. Gondoljunk csak a Gyűrűk urára, Harry Potterre, és társaikra. Ezek a történetek az embereknek azt a szükségletét elégítik ki, hogy elmerüljenek a mágiában, dacoljanak a lehetetlennel, önfeledten, minden segítség nélkül eljussanak olyan mély felismerésekig, katarzisig, ami továbbsegíti őket az útjukon.

A kígyó nagyon széles körben elterjedt mitológiai szimbólum.
Leggyakrabban az ureusz-kobra, az uroborosz, a szivárványkígyó, tollaskígyó, kígyóspirál formákban találkozhatunk velük.

Az ureusz kígyó, a harcos kobra az ókori Egyiptomban a fáraó koronáját személyesítette meg, mérget lövellt az uralkodó ellenségeire, és ő vette körül a bolygóistenek napkorongját. 
Az ureuszkorona – mely a harmadik szemnél kobrát ábrázoló aranykarika – misztikus szimbólum.

Tudatosan vagy tudat alatt a legtöbb ember csodálattal áll a „nő misztériuma” előtt.
A női szexualitás nagy része mélyen, a sötétbe rejtőzve bújik meg, és éppen ez a titokzatosság az, ami a félelmek és spekulációk, fájdalmak és gyönyörök, fantáziák és vágyak számára is nagy teret enged.

A női szeméremtest – a jóni - nem más, mint az elveszett paradicsomba, az anyaméh biztonságába vezető kapu; a titokzatos híd, amely átível a létet és nemlétet elválasztó szakadék felett, a mennyek bejárata. A jónink legbelső lényünket tárja fel előttünk.