Mostanában sokkal megértőbb vagyok a lustákkal. Most, hogy én is lusta vagyok. Látom a gyerekeimet és megértettem, hogy tiszta életvággyal születünk a világra. A lustaság, mint olyan nem létezik. Van helyette szomorúság, motiválatlanság, enerváltság, nehézség. Amit mind az életünk során tanulunk. A velünk született kreativitást megtanuljuk legyőzni. Aztán persze észbe kapunk és elkezdjük újra tanulni az életet, de ilyenkor már sokkal nehezebb.

Mélységes hálát érzek a személyi edzőm iránt. Addig nem hagyott békén, ameddig a múltkori epegörcsöm miatt kihagyott órát be nem pótoltam. Sokkal többet ér az ő jelenléte az életemben, mint amennyit pénzben kifizetek neki. Sokszor próbálkoztam mindenféle sportolási formával, de általában az szokott lenni, hogy kifizetem nagy felbuzdulásomban a bérletet, aztán kb. a harmadik alkalommal már találok mindenféle magyarázatot arra, hogy miért nem jó éppen pont most ez az alkalom. Aztán letelik a bérlet ideje, és felírom ezt a kezdeményezésemet is a kudarcok falára. Most ez megváltozott. És kezdek rácuppanni a mozgásra.

Most például a Garancsi tó körül sétáltatott velem 6 kört. Na, ezt a sétát úgy kell ám elképzelni, hogy a pulzusom menjen 150/min köré. Afölé ne. Hát, köszi szépen. Afölé nem ment.

Szóval, ott köröztem szépen, és a gondolataim elkezdtek sorjázni a fejemben. Na, gondoltam magamban, most itt az idő, szépen megtervezem, mit fogok csinálni, meg minden. Tök jó volt, egészen addig, amíg be nem ért a lányom – akinek már véget ért az iskola, és eljött velem -, és elkezdett csicseregni mellettem. Teljesen összezavarodtam. És a gondolataim teljesen más irányt vettek. Az anyaságomat hozta be. Illetve azt, amit az anyaságról gondoltam, mielőtt megszülettek, és hogy milyen a valóság. Az én valóságom.

Későn szültem, 35 éves koromban. Akkor az késő volt, most még jobban kitolódott a szülési  idő. Akkoriban a „karrierem” csúcsán voltam. Vezető, meg minden. De annyira iszonyatosan hiányzott a gyerek, meg a család, hogy gyakorlatilag minden gondolatom ekörül forgott. Volt azért egy erős társadalmi – családi nyomás (anyám) is, de ez most teljesen összecsengett az én érzéseimmel. Úgy képzeltem az anyaságot, hogy megszületik a gyerek és onnantól kezdve a felhőtlen boldogság van. Ha gyerekem lesz, akkor lesz párkapcsolat is – természetesen a herceg fehér lovon -, és én erőm teljében leszek, és mindent könnyűszerrel megoldok. A nehézséget csak betegség képében tudtam elképzelni, de mivel egészségügyi a szakmám, amit mindig imádtam, ez nem okozhat gondot. Na, szóval mindent megoldok. A szülésről szintén „mindent” tudok, így azt már előre kipipáltam.

Hááát, a valóság ezzel szemben egészen más lett. Egyszerűen nem kalkuláltam bele azt a sok nehézséget, félelmet, fájdalmat és még sok mindent, amit megéltem. Kezdve azzal, hogy a terhesség kiderülése utáni fantasztikus eufóriát hirtelen kettévágta egy rossz vérvételi eredmény. A 16. héttől végig szorongtam, hogy egészséges lesz-e a gyerek. Amikor megpróbáltam magam elé képzelni az arcát, egy Down-kóros arc nézett szembe velem. Aztán elolvastam egy könyvet a szüléssel kapcsolatban, és elkezdtem félni a szüléstől. Ez abban csúcsosodott ki, hogy mikor elérkezett az idő, 3 napig vajúdtam, és csak azért nem császár lett a vége, mert már volt hasi műtétem, és a doki nem akarta felvágni a hasamat az összenövések miatt. A szülésről most csak annyit, hogy utána egy hétig csak sírtam, és el se tudtam képzelni, hogyhogy nem halt ki az emberiség, ha mindenki így született.

Aztán ugye ott volt a gyerek, akit nem ismertem fel, mert én végig egy fekete hajút láttam magam előtt, aki hasonlít egy kicsit az én baba-önmagamra. Egy hétig csak nézegettem, hogy ki ez, hogy került ide? Egy kis vörös csomag volt. És egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy én azt elterveztem: eszik – alszik – kicsit sír. Ehelyett egyfolytában üvöltött, kicsit evett és mintha sohasem aludt volna. Később kielemeztem – amikor már rá tudtam nézni kicsit távolabbról arra az időszakra -, hogy mivel az egészségügyi múltamból fakadóan volt egy csomó ismeretem a lehetséges veszélyekről, és nagyon féltettem őket a hirtelen csecsemőhaláltól, ezért mind a két gyerekem megtette nekem azt a szívességet, hogy éjszaka max. 2 óránként bejelentkezett. Alex ezt olyan tökélyre vitte, hogy ő 1 évig 40 percenként felébredt és szopizni akart, természetesen csak éjszaka.

Amikor az Eli – a nagyobbik – két hetes volt, egy éjszaka felébredtem csak úgy magamtól (úgy látszik, nem volt elég a kétóránkénti), olyan szívdobogással, hogy majdnem kiugrott a szívem, csúsztam lefelé egy sötét alagúton, kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor a hullámvasúton lefelé fordul a kocsi. Nem is a hullámvasút, hanem a ciklon volt az. Rádöbbentem, hogy ez már MINDIG ÍGY LESZ! Azt éreztem, hogy sosem leszek már többé önmagam, nem tudok ezután igazán megnyugodni, csak úgy nyugodtan lenni. Mert az agyamban és a szívemben mindig ott lesz a féltés, az aggodalom, hogy mi van vele/velük. Hallottam, hogy az agykapacitásunknak csak 3-4%-át használjuk a mindennapi életünk során (kivéve Einsteint, ő a 10%-át. Hogy ezt miként számolták ki, lövésem sincs, de ők biztos okosak). Na most ebből a 3-4-ből én biztos 1-2-t a gyerekek féltésére használok. És ez nem múlik el soha. Mostantól vége a kádban olvasok 2 órát, szombaton addig alszom, ameddig csak bírok, oda- és akkor megyek, amikor csak akarok, akkor rúgok be, amikor csak lehet, annyi ruhát veszek magamnak, amennyi kifussa a pénzemből, stb. fílingnek. Soha többet nem leszek szabad. Nem engedhetem meg magamnak. Igazából nem is fizikailag, hanem lelkileg. Ez az érzés rám telepedett egy pillanat tört része alatt, mint egy nagy, fekete felleg, alig kaptam tőle levegőt.

Aztán persze eloszlott a nagyja, elmúlt ez is, de még most is emlékszem rá, olyan erős volt. Bűntudatom is volt tőle sokáig, hogy hát akkor milyen anya is vagyok én? Ilyeneket nem érez egy JÓ anya, ilyeneket egy önző, egoista ember érez, s mint ilyen, én "szaranya" vagyok akkor? De aztán beleálltam az anyaszerepbe, kis fáziskéséssel ugyan, de mindent megtettem, amit a kisgyerekes anyák szoktak. Tényleg röhejes – annak, aki nem abban van -, hogy ilyenkor az embernek minden gondolata a cici-kaki-alvás háromszög körül forog. Emlékszem, a barátnőmmel, akivel együtt szültünk, egész nap arról beszéltünk, hogy mi történt a gyerekkel abban az időszakban, amikor nem együtt tologattuk a babakocsiban. És mikor hazamentünk, órákig telefonáltunk, hogy még mi történt, percre lebontva. Már nem gondoltam az előző életemre. Egyszerűen nem volt időm. És nem volt hely a szívemben másnak.

Aztán a nem-alvás rányomta a bélyegét az egész életemre (főleg az agykapacitásomra.) Gyakorlatilag 9 éve nem aludtam át egy éjszakát sem. (Még most is felkel Alex legalább egyszer, és átjön. Olyankor én átmegyek az ő ágyába, mert annyira mozog, hogy nem lehet mellette megmaradni. Van, hogy utánam jön, és még egy vagy két kört megteszünk. Ő nincs ébren, de én mindig nehezen alszom vissza.) Belerokkant a párkapcsolatunk, az energiaszintem a béka segge alatt volt, szóval nem igazán tudtam örülni a gyerek(ek)nek. Az egész olyan volt, mint egy végtelenített robotmunka. Pedig a gyerekek mindent megtettek, hogy örülhessek nekik. Olyan édesek voltak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Meg okosak és szépek és egészségesek és minden.

Igazából már annyi mindenen túl vagyunk (a Gáborral is együtt vagyunk, tovább-tanuljuk az együttélést, pedig nagyon sokszor rezgett a léc), hogy most azt érzem, megerősödtem. Hogy ez kellett. Ez kellett az önismereti utamon, tulajdonképpen olyan volt, mint egy vérszerződés. Mint az indiánoknál, hogy ki vagy kötözve a totemoszlophoz, és mindenféle kínokat kell kiállnod, hogy megmutasd, milyen fasza gyerek is vagy te. Például egy 39 fokos lázzal járó influenzás nap után, még egy kicsit lázasan, remegő térdekkel állsz a pelenkázó mellett, és aggódva figyeled az egyéves gyereked fenekéből kilógó lázmérő higanyszálát. (40,4-nél kihúztam gyorsan, mert nem bírtam elviselni, hogy még megy felfelé). Onnantól te már nem vagy beteg, bekapcsol a robotanyu üzemmód, hívod az orvost, csinálod, amit kell, aggódva figyeled minden lélegzetvételét. Nem alszol, nem pihensz, figyeled, borogatod, tolod bele az energiát, mert biztosan érzed, hogy belőled táplálkozik. Belőled gyógyul. Hogy te mikor szeded össze magad, az nem számít. Neked. Akkor.

El kell menni a végletekig, hogy megmutasd, még ezt is meg tudod tenni, még ezt is kibírod, te tényleg kurva erős vagy. Legalábbis nekem. Minden kínom, vér-, tej- és verejtékcseppem arra szolgált, hogy megpuhítsa a fejemben levő ítéleteket, ideákat és más hasonló marhaságokat. Amik nem kellenek. Fájdalmaimmal tanultam meg újra az örömre való képességet. Ami gyerekkoromban természetes volt, csak valahogy útközben elvesztettem.

Nem bánom egyetlen percét sem ennek a nehéz időszaknak. Megtanított az igazi szeretetre. Kicsit félve írom le ezt a szót, mert úgy érzem, elközhelyesedett, és manapság olyan hamis mellékzöngéi vannak, amiket nem érdemelne meg. Az az érzés, amit úgy szoktak hívni: szeretet, na, nem arról beszélek. Amit érzek, az maga a minden. Az örökkévaló. AZ érzés. Nem tudom megfogalmazni, de mindegy. Aki tudja, tudja, aki nem, az nem.

Tudom, hogy nem mindenki így csinálja az anyaságot. Vannak, akiknek csak úgy árad ez a végtelen adás. Egyik barátnőm, akinek öt gyereke van, most azon szorong, mi lesz, ha már a legkisebb is felnő, és nem kell róla gondoskodni. Egy ideig én is próbáltam ilyen igazi ősanya lenni. De a hordozástól majd beszakadt a hátam, és amúgy se jött be. Aztán arra is rájöttem, hogy ez így jó. Én ilyen anya vagyok, és ez így jó. Olvastam egy cikket a Vekerdytől, hogy ezzel a „jó anya” képpel halálra szorongják maguk a nők, akik nem olyanok. Nem kell! A gyerekeim engem választottak anyának, nem mást. Azt érzem, hogy „elég jó” anya vagyok, és megnyugodtam ebben.  Nem akarok másnak látszani és felvállalom, amit gondolok és teszek. Sokat fejlődtem a felvállalásban, nincs bűntudatom. De ahhoz, hogy ez megjöjjön, kellettek ezek az évek.

Uff, beszéltem.