Ez a poszt azoknak az ismerőseimnek és barátaimnak szól, akik még nem léptek rá az önismereti csoportok, önfejlesztő könyvek és egyéb ilyen nyalánkságok útjára, amit röviden spirituális út(vesztő?! J)nek -nak is szoktak nevezni. De van elég élettapasztalatuk arról, hogy az élet ilyen, és tudják, hogy olyanná is lehet tenni. Tudják, hogy ez csak hozzáállás kérdése. És azt is tudják, hogy a hozzáállást lehet pozitív irányba változtatni. A probléma a „hogyan”-nal van. Merre induljunk? Mi legyen az első lépés? Melyik lehet az a dolog, folyamat, ami nem vérciki, közel áll hozzám, legalább annyira, hogy el merem kezdeni, aztán a többi meg jön magától?

Én (is) azok közé tartozom, akik megrémültek attól, ha meghallották a „tánc” szót. Erről rögtön kamaszkorom egyik szörnyű emléke ugrott be, amikoris a szüleim beírattak egy tánciskolába. A dolog úgy nézett ki, hogy sorban álltunk a tornaterem közepén, az egyik sor elért a terem egyik végétől a másikig – ezek voltak a lányok -, a másik pedig a csarnok egyik végétől kb. a negyedéig – ezek voltak a fiúk. Aztán elhangzott a vezényszó: - Minden fiú kérjen fel egy lányt! -, és mi izzadó tenyérrel vártuk, vajon kiválasztanak-e. Kibontakozó nőiségemet első csapásként érte az a tény, hogy mindig lánnyal kellett táncolnom. Szóval ott bénáztunk, próbáltuk elsajátítani a bonyolult lépéskombinációkat, elég kevés sikerrel, aztán mire kezdtem volna belejönni és élvezni az egészet, véget is ért a tanfolyam.  Aztán még próbálkoztam, jártam egy évig flamenkózni, de sajnos az egy év alatt sem sikerült még az alaplépést sem biztonságosan megtanulni, úgyhogy abbahagytam. Azt az extázist, amire vágytam, nem sikerült ezekkel a tanfolyamokkal elérni. És még néztek is közben! Brrrr…

Na most, erről itt szó sincs. Nem kell bemutatnod az 5. nap végére a Hattyú Halálát, nem kell lépéskombinációkat begyakorolni, nem kell a fejeden pörögni, még mozogni sem kell, ha nem akarsz. A „tánc” szó azért került oda, mert egyenlőre nincs jobb szavunk a zenére való mozgás kifejezésére.

Erről van szó ugyanis. A cél az, hogy az elme bűvköréből kikerülve közelebb tudjunk kerülni a testünkhöz, a belső tartalmakhoz, az érzésekhez. Erre az egyik legjobb módszer, ha megmozdítjuk a testünket. A zene csak egy plusz, bónusz, amely nagyban segíti és élvezetessé teszi a folyamatot. Amikor megmozdítod a fejedet, a kezedet, a csípődet, a hasadat, a lábaidat, megpróbálsz valami szép mozdulatot kihozni a végtagjaidból, mozdulattal kifejezni az érzésedet, ami épp ott van, közelebb kerülsz a belső tengelyedhez. Ez tuti! Sokan próbálták, és mindig megvan az eredmény.

Az is megtörténhet, hogy eleinte meg sem mozdulsz, de olyat én még nem láttam, hogy az egyre élénkülő zene, a csoport hangjaiból, sóhajaiból, nyögéseiből, a lábak, kezek suhogásából származó neszek okozta kisugárzás, erőtér valakit hidegen hagyott volna. Olyat már láttam – főleg férfiakat, de nőt is -, aki az első foglalkozáson még ülve próbálta hősiesen visszafojtani a feltörő sírást és egyéb érzelmi manifesztációkat, de a másodikon – ráébredve, hogy nincs veszély, bármit kiengedhetsz! – vadul ugrált, pörgött és forgott a zene ütemére.

Aztán persze az elmének is juttatunk egy kis kakaót, lesz beszélgetés, gyakorlatok, megosztások, és más finomságok. Lesz egy kis beszélgetős, borozgatós, énekelgetős, tábortüzes buli is szombaton, lesz nagyon kellemes, családias hangulat, lesz csoportegység (az mindig kialakul), lesz meglepi…

Szóval bátorság!

Tedd meg az első lépést!

Puszi, csók, Éva