Gyerekek! A nyaraláson rájöttem valamire. Lehet, hogy ez nagyon „önismereti tankönyv” - ízűen hangzik, és másnak nem újdonság, de tényleg arra jöttem rá, hogy ha nem mentem volna át az életemben olyan sok nehézségen és mély válságon, akkor nem tudnám olyan mélyen átélni az örömöt sem. Valahogy felértékelődtek számomra a boldog, örömmel, nevetéssel teli pillanatok. Talán tudatosan is, vagy ösztönösen megpróbálok minél tovább időzni ezekben. És a mostani nyaraláson bőven volt részem bennük.

A nyaralásokat mi úgy szoktuk intézni, hogy összegyűjtünk egy kis pénzt, és azt nem arra költjük, hogy elmenjünk valami drágább, tengerparti helyre, hanem csak itt a Balcsinál elszórjuk az összeset. Ebben hallgatólagos egyetértés van köztünk a férjemmel – ritka alkalom. Olyan sokszor mondunk nemet a gyerekeknek év közben, hogy egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy a nyaraláson is ezt tegyem. Meg persze én is irtóra élvezem. A strandon kajálunk (iszonyat drága), állandóan fagyizunk, játékokat és egyéb semmire sem jó cuccokat veszünk, meg szar, kínai pólókat; cirkusz (hát ez a cirkusz megér egy külön írást, borzalom!) céllövölde, dodgem, ami belefér. Egyébként a fiamnak az lett a legkedvesebb játéka, egy kulcstartó-bicska, amit a céllövöldében lőttem(?!) (nem találtam el semmit, de a cigányasszony rendes volt, és odaadta. Mindent odaadott, amit lőttünk, ill. nem lőttünk, mivel mi voltunk az egyetlen kuncsaft, nagyon unhatták már…) Ja, és mindig úgy megyünk nyaralni, hogy más gyerekeket is viszünk, úgy jobb a mulatság.

Szóval ezt a nyaralást most úgy szerveztem, hogy három anyuka ment – a férfiak a bányában dolgoztak -, összesen 6 gyerekkel. Na most, akkor képzeljetek el három teljesen lestrapált anyukát, akik az egész éves - korán kelés, óvódába-iskolába indítás, háztartás vezetés, gyerekekkel való délutáni foglalkozás, altatás, betegségek, nehézségek, emellett még a munka - körforgásából kikerül, és gyakorlatilag nincsen semmi dolga. Hát, ezt alaposan kihasználtuk! Az egyik jobbra dőlt, a másik balra, a harmadik meg főzött valami nagyon finomat, csakis a főzés öröméért. A gyerekek miatt ugyanis nem kellett volna, ők mindig a strandon akartak enni. Egy jellemző történet ebből az időszakból: egyik délután elindultam a mosogató felé (én voltam a mosogatós aznap), talán jobban érzékeltethetném azzal, hogy elkezdtem vánszorogni a mosogató felé, de közben volt egy szék, hát leültem inkább. Ugye, ha van egy szék, miért ne ülnék le? Magyarázólag mormogtam a barátnőm felé, aki az asztal másik sarkánál ült, hogy: - Mindig leülök… (itt egy kis szünet következett, mert villámgyorsan(?!) rájöttem közben, hogy biztos gondolta, hogy mosogatni indultam, tehát ezt fölösleges lenne itt most kifejtenem, és persze fárasztó is annyit dumálni) tehát ezt találtam mondani: … mielőtt felállnék! Hát ez az egyszerű kis mondat annyira betalált ott és akkor, hogy kb. 20 percet nevettünk sírva, tudjátok, amikor az egyik már abbahagyná, de a másik épp akkor csap fel fortissimóba, és ezen kénytelen tovább hahotázni. Komolyan, visítva röhögtünk, a könnyünk hullt, mint a záporeső, alig tudtuk abbahagyni. Utána én olyan jól éreztem magam, az egész bensőm mintha megmelegedett volna, és ez a jókedv egész nap kitartott. Az utána következő napokban többször emlékeztettük egymást erre az epizódra, és mindig frenetikus volt a hatás. A másik barátnőmmel is volt egy ilyen nagyon nyerítős félóra, amikor az ágyakat akartuk odébb hurcolászni, és az istennek sem mentek arrébb. Nagy kínkeservvel húztuk-vontuk, és közben annyira röhögtünk, rá-ráesve az ágyra, hogy majd’ bepisiltünk. – Na gyere, most emeld! Húzzuk! Told, most! Azta’ kurva, de nehéz… Basszus, beakadt! Jézusom, felszakadt a linóleum. Mit fog szólni az anyu?

A linóleum felszakadását (pont a szoba közepén) csinosan orvosoltuk egy szőnyeggel, szinte alig látszik. De ez a momentum is a vicc kategóriába sorolódott. Szóval így teltek a napjaink, minden napra jutott valami nevetséges. Egész nap lustálkodtunk (kivéve a strandon, ott erősen sasoltuk a gyerekeket a vízben) olvastunk, tüzet raktunk, kürtőskalácsot sütöttünk, későn feküdtünk, későn keltünk. Legalábbis én későn keltem, mert már nagyok a gyerekeim, és nagy nehezen beidomítottam őket, hogy csöndben menjenek ki a többiekhez, amikor felébredtek, engem hagyjanak aludni.  Sajnos, ez csak a nyaralóban működik jelenleg, de itthon is dolgozom rajta.

Aztán megvolt a szokásos, évenkénti találkozó is a nagynénémmel, akinek nincs családja (szegény! magányos nagyon), és arról híres a családban, hogy pénzt osztogat a gyerekeknek, és megpróbálja szeretetből behajtani az összeget. Sajnos, ez nem nagyon sikerül neki, mert közben még azzal a két-három alkalommal, amit évente találkozik velük, megpróbálja a szülők nevelési hibáit megjavítani. – Moss kezet! Köszönjél a néninek, bácsinak! Te, ezt nem szabad mondani! Na, ilyet nem illik! – stb. Én rettentő ideges vagyok ilyenkor, próbálom menteni a menthetőt, de valahogy, finoman mindig a tudomásomra hozza, hogy hát ezek a gyerekek már végleg el vannak rontva. Menthetetlenek! Hogyan fognak ezek később mozogni a felsőbb körökben, ahol disztingválni kell? Közben ő nem mozog semmilyen körökben, mert végleg elmart maga mellől mindenkit, vélt vagy valós sérelmei okán. Az a taktikája, hogy a másik mond valamit, ami neki nem tetszik, aztán megsértődik. De úgy ám, hogy a másik nem tud róla, hogy egyáltalán megsértette, mert azt az alkalmat összeszorított fogsorral mosolyogva (mint a farkas) végigcsinálja, te csak utána fél évvel tudod meg, hogy meg van sértődve, de hogy mitől, azt nem. Ált. azon szokott megsértődni, hogy te máshogy csináltál valamit, mint ahogy ő ildomosnak véli. Érted? a saját életedben. Én egy darabig játszottam ezt vele, hogy kérdezgettem, most mi van? De aztán már régen leálltam ezzel. Egyszerűen nem tudom magamra venni az ő terheit. De amikor nincs a közelemben mindig megsajnálom, mert tényleg nagyon nehéz volt az indulása az életben, és ez mindig eszembe jut. Aztán találkozunk, és újra elhatározom, hogy na, én ebből többet tényleg nem kérek!

De a gyerekeim szeretik (még), mert megvesz nekik minden cuccot, amit csak akarnak. Most egyébként tök normális volt. Ezt az egészet csak azért eresztettem ilyen hosszú lére, hogy érzékeltessem a változást. (Egyébként tényleg ilyen szörnyű, ahogy leírtam, sőt!) Úgy látszik, őt is megérintette a világban zajló nagy változás szele, mert azzal állt elő - legnagyobb csodálkozásomra -, hogy véletlenül kezébe akadt egy Rejtő könyv, és annyit nevetett rajta, hogy rögtön kivett még a könyvtárból ötöt. Én ennek annyira örülök, mert mi más fordíthatná el a gondolatait a sok sérelemtől, mint a nevetés. Ugye, nevetés közben lehetetlenség arra gondolni, hogy a Marika mivel bántott meg 1948-49 telén, és azt még mindig nem bosszultam meg teljesen (a sírjával még lehetne valamit csinálni). Az az igazság, hogy ez tényleg szörnyen hangzik, de ez van. És most, ahogy visszaolvastam, rájöttem, hogy én ezek ellenére is szeretem őt. Szóval a mostani alkalommal fel-felemlegettük a legérdekesebb, legviccesebb jeleneteket a Rejtőkből, és tök jól szórakoztunk. Az megvan?, amikor a Szőke ciklonban mennek a lord Bannister vadonat Alfa Rómeójával (ami útközben már rendesen megzúzódott), és az Evelyn megpróbál elindulni egy kerékcsere után, a tehenek ifjú főnöke arrébb terelgeti a bámuló kérődzőket, és hajrá! Ám nem indul az autó. Ekkor a tanár kinéz a hátsó ülésről, a karjai között tartott, harmonika-szerűen összeroncsolódott ajtó mögül, mondván: - Próbálja meg hátrafelé. Kizárt dolog, hogy ledöntsük azt a nagy fát, és úgy menjünk tovább! –

Hát, nem tudom miért, de most 10 év múlva is ugyanúgy hat nekem. Volt egy időszak az életemben, amikor állandóan Rejtőt olvastam. Szerintem kiolvastam mindet. Ha éppen nem volt mit olvasnom a vécén, akkor egy Rejtő után nyúltam. Teljesen mindegy volt, hol nyílt ki, bármikor be tudtam kapcsolódni a történetbe, hiszen gyakorlatilag fejből tudtam az összeset. Ezt a fenti részletet is fejből írtam, mert a könyvet még ott kiolvastuk a barátnőimmel együtt, nagyokat nyerítve fel közben. Nem is értem, miért nem kapott az a pasi irodalmi Nobel díjat, annyira szuper! El is határoztam, hogy most félreteszem az önismereti könyveket, nem nézem a facebookon a sok bölcs, egy mondatos, csodálatos képekkel illusztrált életbölcsességeket, stb., hanem újra nekifekszem (szó szerint), és elolvasom az összes fellelhető Rejtő könyvet!

Úgyhogy gyerekek, semmi sincs veszve! 74 éves korban is el lehet kezdeni a változást! (Nem én vagyok 74, hanem a nagynéném!!)  A nevetés és az öröm felé bármikor fordulhatunk! Hát ez szuper!

Hadd fejezzem be ezt a kis írást szintén egy Rejtő Jenő idézettel, és azt kívánom mindenkinek, hogy teljék ez a nyár sok nevetéssel, örömmel és boldog pillanatokkal!

Mr. Bradford (asszem), foglalkozását tekintve úriszabó, egyébként Evelyn nagybátyja (a Szőke ciklonból szintén), szerette az általa mondott bölcsességeket a szabóipar köréből venni. Tehát, ne feledjük: Az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan!

Ezt az örökbecsű szösszenetet fogadjátok hát szeretettel, és gyertek el az Elvonulásra, mert ott is lesz sok-sok szó az örömről és a nevetésről (is).

Puszik, Éva

http://lelekszinter.hu/az-erzelmek-gyogyito-erejenek-felszabadulasa