A kígyó nagyon széles körben elterjedt mitológiai szimbólum.
Leggyakrabban az ureusz-kobra, az uroborosz, a szivárványkígyó, tollaskígyó, kígyóspirál formákban találkozhatunk velük.

Az ureusz kígyó, a harcos kobra az ókori Egyiptomban a fáraó koronáját személyesítette meg, mérget lövellt az uralkodó ellenségeire, és ő vette körül a bolygóistenek napkorongját. 
Az ureuszkorona – mely a harmadik szemnél kobrát ábrázoló aranykarika – misztikus szimbólum.

A kígyó feje a homlok területére esett, a harmadik szem helyére. A belső látás állapotát és a világegyetem irányítását jelképezi. Némelyek szerint ez Hórusz szemének egy változata, míg mások szerint Rá szent szeme. Mindenképpen bölcsességet és értelmet jelez. A fáraó koronáján a kobra a tudatalatti vagy tudattalan elme, a mély vagy rejtett én képviselője. 
Ezt a szimbólumot a beavatottak hordták, amely azt jelezte, hogy viselője átesett a kígyó-beavatáson és felébredt lény.

Kobra alakú Uadzset is, Alsó-Egyiptom védőistennője - a „felébredő” - és ez az istennő hieroglifája is.
Az Ureusz később az egyik legnépszerűbb név lett az Isten titkos nevei között. Az ureuszkorona a felemelkedett kundalini energia hordozójaként jelenítette meg a fáraót.

Észak-ausztráliai murngin nép legendás őse a rézkígyó, vagy szivárványkígyó. Vizesárok mélyén lakik, amelyben a víz úgy tündököl, mint a szivárvány. Tőle függött a nép fönnmaradása.
A szudáni dinkák első asszonya Abuk, a termés, a kertek és a víz védnöke, akinek jelképe a kígyó.
A kalina indiánok hite szerint mindent Amana hozott a világra, aki szép istennő, kígyó altesttel. Lakóhelye az ég vize. Nemcsak teremtő, hanem a vizek istennője is. Mindig megújul, amikor a kígyók vedlenek.

A kígyólábú Anyaistennő hite több népnél is megtalálható.
Az azték esőistent kétfejű kígyó képében tisztelték.
Az afrikai busmanok szerint az elhunyt ősök kígyó formájában néha megjelennek a földön.

Az indiai kultúrkörben Vinata istennő, aki a vizet és az alsó világot jelképezte, kígyók anyja volt. Szintén Indiában léteztek félig kobra, félig isten alakban megtestesülő félistenek is, Nagas és felesége Naginis. De gyakran ábrázol-ták úgy Visnut is, hogy az örökkévalóság kígyóján alszik. Emellett Siva kígyót visel nyakláncként és karkötőként, amivel a szexualitást jelképezi.

A kígyó hosszú ideje a keleti hagyományokban az emberben élő szexuális és teremtő életerő szimbóluma. A kundalini kígyó a gerinc tövében összetekeredve fekszik, a beavatottaknál felemelkedik a gerinc mentén, a csakrákon keresztül a fejre. (Lásd ureusz.)

A nágák, a kígyók, az ősidőktől kezdve nagy szerepet játszanak az ind mitológiában, és szoros összefüggésben állnak a vízzel, folyókkal, tavakkal, a tengerrel. A mítoszok szerint félistenek, akik tetszés szerinti alakot ölthetnek, így emberit is. A föld alatti világ kincseinek őrzői. Általában sokfejű kobraként ábrázolják. Síva a démonok elűzésére öv gyanánt kanyarította a dereka köré. 
A buddhista hagyomány szerint a nágák vízi istenségek, akik a buddhista szövegeket őrzik. Egy történet elbeszéli, hogy a nágák magukkal vittek birodalmukba egy buddhista filozófust, hogy a tanokat újra felfedezze. Ők őrzik azokat, amíg az emberek alkalmassá nem válnak a befogadására. 
A nágakirályok felügyelik az esőzéseket, a folyókat, tavakat és tengereket, és megvédenek a villámcsapás okozta tüzektől.
Ábrázolásokban általában kobrakígyó a nága, csuklyaszerűen kifeszített nyakkal.

A közép-amerikai maja mitológiában a levegő szárnyas kígyóistenét, Quetzlcoatlt többnyire tollas kígyóként ábrázolják. (A toltékoknál Kukulkán a neve) 

Az indiánok szemében az átalakulás és a gyógyítás jelképe.
A kígyót tollas, repülő lényként ábrázolták. Ez a lény főistenüket és hősüket szimbolizálta. Az ő mítoszában a meghaló, majd egy napon visszatérő isten tör-ténete jelenik meg. Ő volt a toltékok védelmező istene, és azt tartották róla, hogy a menny és a csillagok, illetve az egész univerzum mozgása az ő fennhatósága alá tartozik. Ő uralta a szelet és a felhőket, és ő volt népének védőszelleme.

Egy afrikai nép elképzelése szerint a pitontól ered minden, amely a testéből öklendezte föl a világ alkotóelemeit. A rituális szertartások alkalmával a lányok táncukkal idézik föl a kígyó mozdulatait.
A piton a görög mitológiában Püthon óriási sárkánykígyó volt, amely a Parnasszosz lábánál tanyázott egy sziklahasadékban. Héra parancsára üldözőbe vette az isteni gyermekeivel viselős Létót. Utóbb Apollón bosszút állt anyja szenvedéseiért, nyilaival megölte Püthont. Delphoi mellett terítette le, s itt jósdát alapított, amelynek minden-kori papnője - Püthia - a kígyóról kapta nevét.
A kígyók tiszteletéből eredhetett az az athéni törvény, amely az elhullott kígyók eltemetésére kötelezte a polgárokat.

A kígyót gyakran ábrázolták őrzőként is. A mítoszokban és legendákban gyakran szerepel, mint kincsek, az élet forrása vagy egyéb szent helyek őrzője. Kígyó őrizte azt a fát is, amelyen az Iaszonról és az Argonautákról szóló görög mitológia szerint az aranygyapjú lógott.

A székelyek a kapu őrének tartják az összetekeredett kígyót. Az ősmagyar táltosok tejet öntöttek a küszöbre, ahová beteghez hívták. Valószínű az őrző kígyónak szánt "áldozatról" van szó.

Asztrológiai jelentősége is van a kígyónak. Közép-Amerika ősi kultúráiban a Kígyó a naptár ötödik napjának jele volt. Az e jegyben születetteket általában negatív tulajdonságokkal ruházták fel, mert a kígyóról azt tartották, hogy nincsen háza, szegény. A jegy szülöttei utazó kereskedők és harcosok, akik állandó lakóhely híján bolyonganak a világban.
A kínai asztrológiában a tizenkét év egyike a Kígyó éve. 
Úgy tartják, hogy akik ebben az évben születnek, azokra a könyörületesség, a jövőbe látás és a vonzerő képessége jellemző. Általában meg kell tanulniuk a megbocsátás, a babona és a birtoklási vágy leckéit. A Kígyó évei: 1965, 1977, 1989, 2001, 2013. 

Mélyértelmű, sokat használt szimbólum az uroborosz, a saját farkába harapó kígyó, vagy sárkány.
Ez a nagyon elterjedt szimbólum tulajdonképpen a körnek mint az örök visszatérésnek a megtestesítője, az állandó megújulás jelképe vedlése okán, kör formában ábrázolva a ciklikus ismétlődés, az idők körforgásának, a világok pusztulásának és újrateremtésének, a születésnek és a halálnak, az örökkévalóságnak, a kozmosznak a megtestesítője.

A kígyóspirál további jelképeket tartogat számunkra.
Az észak-amerikai navajó indiánok kígyóspirálok forgásrendszerével idézték meg a gyógyítás szellemerőit, hogy segítségükkel a betegben helyreállhasson a rendjevesztett életműködés.
A túlvilág nagy Kígyókirálya a hindu mitológiában az életerő, a föld és a vizek ereje. 
A küszöb őrzői, labirintusként kört alkotva vigyázzák a középen lévő kincset, amely a „bölcsesség gyöngye” és az isteni tudás.
 
A magyaroknál a fehér kígyó nagy jelentőséggel bírt:
„A fehér kígyó egy nagyon régi hagyomány szakrális védő állata, a szent helyek őrzője. … A Kelet-európai néphitben sokszor feltűnik, mint az égiek földön hagyott házőrzője…”
A fehér kígyó, a kígyóspirál különleges magyar vonatkozására Molnár V. József: Világ-virág című munkájából egy idézet: 
A pilisi hagyományban a fehér kígyó meghatározott ciklusokban felkúszik földalatti birodalmából és körbekeríti a Pilist, mint a magyarok szent helyét. Védőfénnyel körbezárja a spirituális magot. 

Az Árpád-házi pénzeken is jelen van a négy égtáj közepén a szent központtal, azzal a szent hellyel, amit az a bizonyos fehér kígyó világos kerítéssel kerített körbe, jelezve, hogy itt a rítus érvényes, az őskirály és magyar nemzetsége az égi tudás birtokában lehessen.
Kilencszer bizonyos ciklikus idő alatt körbe keríti a spirituális védelem céljából, a tizedik alkalomkor nem a szent helyet keríti körbe, hanem felkúszik az égbe, és végig fekszik ama „égi fejér úton” amit Tejútnak neveznek és onnan újra erőt merít a földi dolgaihoz.
A Pilis hajdani tündérútjait a néphagyomány a Fehér Kígyó Útjának nevezi.
A néphagyomány koronát tesz a „világos” kígyó fejére, míg a sötét testű kígyót undok denevérszárnyakkal ábrázolja és a sötét anyagi világ urának nevezi. A pilisi fehér kígyó a szentséget, égi karizmáját állandósítja, addig a fekete kígyó a rontást, a kísértést teszi állandóvá.
A fehér kígyó adta át fehér ruháját a „magyar barátoknak” – a pálosoknak - és a ruhán keresztül a „tudását” is.

Az ókori Görögországban a kígyó szintén a gyógyítás és az alkímia egyik szimbóluma volt. A görög Hermészhez - a római Mercuriushoz - kapcsolódik a nyugati ezoterikus tradíció legismertebb emblémája - a caduceus - Hermész botja, illetve Mercurius pálcája, mely köré két kígyó tekeredik, egymással szembeforduló fejjel, a bot tetején szárnypárral is ábrázolják. 
Az alkímia képi világában a két kígyó a két alapanyag – sulphur és mercurius – egyensúlyi állapotát jelképezi, a teremtett világ két pólusát - jin-jang, Nap-Hold, stb. – a pálca pedig a világtengelyt. 
A szimbólum állítólag onnan ered, hogy Apolló egy pálcát ajándékozott Mercuriusnak. Amikor az Árkádiába ment vele, két marakodó kígyót látott meg, közéjük dobta a vesszőt, mire helyreállt közöttük az egyetértés. A caduceust, az élet pálcája körül összefonódó két ureuszt megtaláljuk az egyiptomi Thot – a bölcsesség, nyelv, kommunikáció, gyógyítás – istenének szimbólumaként is. Itt a szellemi és a földi birodalom egyensúlyát fejezi ki.

Aszklépiosz botja, amely köré egy kígyó tekeredik, ma is a gyógyszertárak emblémája, a gyógyítás görög istenére, Aszklépioszra emlékezve, de jelképe az orvosi hivatásnak is. (Újabban egy kehely köré tekeredik a kígyó)  A patikák neve még mai napig őrzi ezt a tudást: Aranykígyó ~, Rézkígyó ~, Fehérkígyó patika. 

A gyógyításhoz kapcsolás elsőrendű indoka a kígyók évenkénti vedlése, amit az ókorban megifjodásnak fogtak fel. A többnyire gyógyforrások közelében létesített ókori gyógyhelyeken szent állatokként tartották a kígyókat. 

A mítoszok szerint Zeusz Aszklépioszt (Aesculapiust) a kígyóval együtt helyezte az égboltra, mint Kígyótartó csillagképet. A kígyó gyógyfüvet hozott neki, ezzel nem csak a betegeket gyógyíthatta, hanem a halottakat is fel tudta támasztani.

Az Uroborosz egy meglehetősen ősi szimbólum. Kr. e. 4200 környékén a kínaiak jádéból készült zhulong (szó szerint „sárkány-disznó) –szobrokat készítettek. Ez a különös lény, ami nagyjából egy disznó és egy kígyó kereszteződésére emlékeztet, körbetekeredett önmaga körül, hogy egy kört alkosson. Az idő múlásával ez a figura egyre méltóságteljesebb lett, és ahogy a tudósok feltételezik, belőle származik a kínai sárkány, amit az erő és a szerencse alakjának tartanak.

A kígyót egészen más oldaláról ismerhetjük meg a germán mitológiában, ahol is a világot körültekergő, önnön farkába harapó uroborosz kígyó az önmagába forduló időt, az örök körforgást jelképezi. A delphoi jósdában ugyancsak egy kígyó fonódik a felügyelő papnő, Püthia székére. Püthon a jósnő háromlábú széke köré csavarodik. A jósda kígyóját egy újabb gyógyító és betegség-isten, Apollón nyilazza majd le: isteni generációváltás, a matriarchátus (Gaia és a kígyóistennők - valamennyien ősi termékenység-istennők!) hanyatlásának korát jelzi ez.

A nyugaton az Uroborosz először Kr. E. 1600-ban tűnt fel Egyiptomban. A halál és feltámadás örök ciklusait szimbolizálta, melyben egyik elválaszthatatlan a másiktól.De az uroborosz nem csak Egyiptomban és Kínában volt megtalálható, hanem megjelent az afrikai, a skandináv, az azték, a hindu és az őslakos amerikai kultúrákban is.

Az egyiptomiaktól a görögökhöz jutott el, mint sok egyéb alkímiai és prealkímiai képzet. Az „uroborosz” szó görög eredetű, jelentése pedig: faroknyelő. A Timaioszban Platón az első létező lényt az uroboroszhoz meglepően hasonlóan írta le. Azt írta, hogy az első lénynek se szemei, se fülei nem voltak. Önmagában létezett mentesen minden külső tényezőtől. A hulladéka volt a tápláléka, melyből aztán megint hulladék lett, s így folytatódott ez a zárt ökológiai ciklus. Ez volt a tökéletes önmagában való lét.

A keresztény gnosztikusok számára  az uroborosz a materiális világ és a materiális célokon alapuló élet határát jelentette. Egy korai gnosztikus dokumentum, a Pistis Sophia így fogalmaz: „A külső sötétség egy hatalmas sárkány a világon kívül és az egész világ körül.” Valamint egy másik leírás: „A Nap korongja egy óriási sárkány volt, mely elnyelte saját farkát, és amely a Bal hét erejéhez nyúlt, és amelynek négy ereje fehér lovak képében jelent meg.”.

Az alkímia szempontjából lényeges volt, hogy a mű (a bölcsek köve) végterméke tulajdonképpen már önmaga alapjaiban – a prima materiában - ott volt. Így az uroborosz lett az alkímia tökéletes szimbóluma, mely kifejezte az „Egy a minden” eszmét.
Mivel tökéletesen illik az alkímiai ideál képéhez, az uroboroszra nem csak mint a végső mű szimbólumára kell gondolnunk, hanem úgyis, mint az alkímiai igazságok széles skálájának jelképére. Például Johann Conrad Barchusen átfogó tizennyolcadik századi fametszet-sorozatán a faroknyelő felbukkan az alkímiai folyamat minden állomásán. A képeken a kígyó először faroknyelőként jelenik meg, aztán kiválik saját köréből és beássa magát a filozófus tojásába (a filozófus tojása a bölcsek kövének, az alkotás végtermékének gyakori alkímiai ábrázolása), hogy megtermékenyítse azt. A tojásban pedig újra ráharap farkára egy új egységet formálva ezzel.
Sok képen - az alkímiai folyamatnak megfelelően - a kígyó a tojásban bújik meg. Végül felbukkan és a farkába harap, hogy egy kört formáljon a tojás körül. Az állomások némelyikén a tojás átváltozik egy alkímiai edénnyé. Hogy pontosak legyünk , ezek a képsorozatok az alkimista által megvalósított aktuális fizikai folyamatot jelképezik.   

Az alkímiában Hermész Triszmegisztoszt (Háromszor Magasztos Hermész) Mercurius néven ismerik.

Mercurius vigyázza a mű folyamatának minden lépését és ő szimbolizálja azt az átalakító erőt, mely összeköti az ellentéteket. Amióta az alkímiában mindennek van egy szimbolikus és egy szó szerinti jelentése, Mercurius a higanyt reprezentálja, az egyetlen fémet, mely folyékony állapotban fordul elő a természetben. A higanyt ismerték a korai civilizációk, egyiptomi sírokban is felfedezték Kr. e. 1500-ban. Az arannyal és az ezüsttel (és a legtöbb fémmel, kivéve a vassal) vegyítve, létrehozzák a könnyű amalgámot, az ötvözetet, mely a higanyt tartalmazza. Az összezúzott, durva ércből való arany kivonásának egy népszerű régi módja a higany hozzáadása volt, s így az arany a higannyal amalgámmá egyesült. A további munka során pedig kivonták a higanyt az amalgámból hátrahagyva így az aranyat.
 A higany tűnt hát az összes alkímiai átalakulás tökéletes szimbólumának. Ugyanúgy elbűvölte azokat, akik felfedezték, mint egy gyereket, aki először találkozik vele. Azonban az alkimisták nyomatékosítják, hogy az ő higanyuk nem azonos azzal a higannyal, amit az emberek általában ismerni vélnek.

Az alkímiai ábrázolásokon Mercuriust gyakran finoman összekapcsolják az uroborosszal. Néhány alkimista rajzon a kígyónak, mely megtermékenyíti a filozófus tojását, három feje van, ami jelzi, hogy az valójában Mercurius, az átalakítás-közvetítő. Az alkimisták ezzel az ábrával kívánták kifejezni, hogy a higany a folyamat elindítása szempontjából nélkülözhetetlen.

Az alkímiában az uroborosz sokféle alternatívájának egyike a madár, mely önmagát tépkedi. Bizonyos képeken egy pelikánt láthatunk, amit saját mellét cincálja, gyakran vércseppekkel ábrázolva, mely az alkímiai munka során tapasztalt nehézségeket demonstrálja. Ez a bizonyos ábrázolás gyakran egy alkímiai edényt jelképezett, a pelikánt, melynek tetejéből egy cső vezet az edény közepébe. Amikor ezt felmelegítették, a forma keringésbe hozta a benne lévő keveréket.

Ezenkívül létezett még az uroborosz figurájának egy másik variánsa, melynek során a kígyó egy nyolcast formáz, egy kört a másik felett alakítva ki, mielőtt ráharapna farkára.
 Így az uroborikus ábra egyúttal az „amint fent, úgy lent” üzenetét is közvetíti.

Ennek a képnek a matematikai megfelelője a Möbius-szalag (felfedezője, a 19. századi német matematikus, August Möbius neve után). Hogy megalkossuk a Möbius- szalagot, fogjunk egy hosszú, keskeny papír-szalagot. Ragaszd egymáshoz a két végét egy kört alkotva, azonban mielőtt összeragasztanád őket, a szalag egyik végét csavard meg. Ez az egyszerű csavarintás egy kétdimenziós alakzatból – a körből - egy egy dimenziós alakzatot – a Möbius-szalagot - hoz létre. Tegyük fel, hogy pirosra akarod színezni a szalag külsejét és kékre a belsejét. Kezd el színezni a külsejét egy piros filccel, s közben folyamatosan forgasd a szalagot. Hacsak nem láttál ezt megelőzőleg Möbius-szalagot, igencsak meg fogsz lepődni, amikor visszaérkezel a kiindulási pontra. A szalag mind a két oldala piros lett, mert valójában csak egyetlen felület van, és nem maradt belső oldal, amit kékre lehetne színezni...

A Mágikus nő sorozatról>>>